Egy építkezésen a munkások éjjel is dolgoztak. Az egyikük hirtelen elveszítette az egyensúlyát, és lezuhant egy több emelet magas fal tetejéről. Zuhanás közben azonban még meg tudott kapaszkodni a fal peremében.
Kétségbeesetten kapaszkodott a keskeny párkányba, remélve, hogy nemsokára észreveszi valaki, de a sötétben senki nem figyelt fel rá, nem hallották meg kiáltásait sem, amelyeket elfojtott a gépek, a motorok dübörgése, a hatalmas építési terület milliónyi zaja.
Nemsokára érezte, hogy elzsibbad a karja. Bár igyekezett tartani magát, ujjai már nem sokáig bírták a súlyt. Megpróbált imádkozni, de nem történt csoda.
Végül keze lecsúszott a párkányról. A férfi a rémület utolsó sikolyával leesett – a nagyjából 15 centiméterrel alatta álló állványzatra, amely mindvégig ott volt alatta a sötétségben!
Pontosan így viselkedik sok keresztény is. Azt hiszik, megváltásuk saját kitartásuk függvénye, és ismervén gyengeségeiket, félnek, aggódnak és boldogtalanok. Pedig „hajlék az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai" (5Móz 33:27). A hűséges, szerető, mindenható Isten ott vár, hogy megmentsen bennünket. – Van Gilder