Laurence J. Peter, amerikai pedagógus és író így fogalmazott: „Önmagában a gyülekezetbe járástól éppúgy nem lesz az ember keresztény, mint ahogy autóvá sem válik, ha a garázsba megy!" Valóban, Krisztus egyházához tartozni sokkal több annál, mint hogy a nevünk a tagok névsorában szerepel. Tisztában kell lenni például azzal is, hogy mi az egyház, és mi az egyes tagok szerepe a gyülekezetben.

Pál többször nevezi a hívőket szenteknek (Ef 1:1; Fil 1:1; Kol 1:2). Ez a szó mára olyan jelentésre tett szert, amely a bibliai időkben ismeretlen volt. A szentek nem tökéletes vagy szent emberek; még véletlenül sem olyanok, akiket sokkal haláluk után, egy hosszadalmas és összetett egyházi folyamat során „szentnek" nyilvánítanak. „Pál (és a Biblia más írói) számára a szent szó nem azzal a festett üvegablakszerű jelentéssel bírt, amit mi értünk alatta. A szent nem egy régi, emberfeletti, tökéletes keresztényt jelentett, hanem mindenkire alkalmazták, akit Isten elhívott és elkülönített, aki a hívők közösségének tagja lett" (John C. Brunt: The Abundant Life Bible Amplifier: Romans. Boise, Idaho, 1996, Pacific PressŽ Publishing Association. 42. old.).

Milyen fontos szerepet kapnak, akik az egyházhoz – „Krisztus testéhez" – tartoznak? Hogyan kellene a „szenteknek" egymáshoz viszonyulnia? 1Kor 12:12-27

A gyülekezeti tagokra nem gondolhatunk pusztán statisztikai adatként. Mindenkinek megvan a maga szerepe, és mindenki egyénileg járul hozzá az egészhez. Senki nem hiányozhat anélkül, hogy bizonyos mértékű működési zavart ne okozna a testben. Ugyanakkor egy tag sem állíthatja, hogy az ő közreműködése sokkal többet jelentene, mint másoké. A test hasonlata tökéletesen illusztrálja ezt az igazságot. Néhány testrész, mint például a szív, az agy, a tüdő vagy a gyomor sokkal fontosabbnak tűnik, mint egyéb testrészek. Pedig gyakran a parányi mirigyek nem megfelelő működése is halálos veszélyt jelenthet.

Mennyire sikerült gyülekezetünk testének részévé válni? Elégedettek vagyunk az általunk betöltött szereppel, vagy inkább féltékenyen tekintünk másokra? Megeshet, hogy élettelen szervekhez hasonlítunk? Vagy többet akarunk magunkra vállalni, mint amire szükségünk volna? Hogyan segíthetnek Pál szavai felismerni a nekünk való feladatot?