– Uram!
– Hozzám szóltál?
– Iii…gen, Istenem!
– Minek neveztél?
– Iii…stenemnek…
– Tudod te, mi az: ÚR? Tudod, mi az: ISTEN?
– Hát… talán…, azt hiszem…
– Nézz végig magadon! Tekintsd át a napod!
Úr voltam? Istened? Igazi címlapod?
Szóltál hozzám reggel, mikor szemed kinyílt?
A szád szüntelen hálára, áldásra nyílt?
Agyad kereste vígan akaratom?
Lábad készséggel futott az utamon?
Kezed csak jót tett, simított, rendezett
családot, munkát, fájdalmat, terheket?
Nézz a szobádba, polcodra, hűtődbe,
nézz a tárcádba, társadra, tükrödbe!
Van benned, körötted bárhol is lenyomat
arról, valójában ki is a te Urad?
Vagy csak mondod, mert így hallottad mástól:
Uram, Istenem… Tanultál Tamástól?
– Jogos minden szavad, látom tenger vétkem…
irgalmadban bízva, remélve azt kérem,
lemondva magamról, szabaddá váltan Rád,
elmondhassam bízón, örömmel ez imát:
tamástalan Tamássá tégy, kérlek, engemet,
szolgáljam boldogan Uram, Istenemet!