Az evangéliumok nagy figyelmet fordítanak Jézus élete utolsó hetére. Máté evangéliumának harmad része, Márk evangéliumának több mint egyharmada ezzel foglalkozik. Lukács evangéliumának negyedét, János evangéliumának pedig felét teszi ki a szenvedéstörténet. Egyértelmű, hogy a középpontban Jézus szenvedése, halála és feltámadása áll. Az evangéliumok nem életrajznak, inkább Jézus halála teológiai összefoglalásának tekinthetők.

A következő szakaszokat olvasva elevenítsük fel Jézus szenvedésének szörnyű eseményeit: Mt 27:27-31, 45–54; Mk 15:21-32; Jn 19:28-30! Milyen érzést vált ez ki belőlünk? Milyen érzelem kerít hatalmába, és miért?

Senki nem állíthatja, hogy teljes mértékben értené Jézus halálát vagy annak körülményeit. Annyi világos, hogy az ott lévő, és az eseményekben tevékenyen résztvevő emberek szerepe (akár a kihallgatásokban, akár a keresztnél), teológiai értelemben véve a véletlen függvénye volt, már ami a szereplők faji vagy nemzeti hovatartozását illeti. Teológiai szempontból nézve képtelenség a ma élő zsidókat, olaszokat okolni az akkor történtekért, azért, amiért őseik közül néhányan részt vettek Jézus kivégzésében. Ez a bibliai hit lényegével ellentétben áll. A Jézus halálát okozók egyéni bűnössége olyan kérdés, ami csak rájuk és Istenre tartozik. Ahelyett, hogy ujjal mutogatnánk másokra, inkább önmagunktól kérdezzük meg: Mit tettünk volna mi abban a helyzetben? Bizonyos értelemben ugyanis mi is ott voltunk!

Kínszenvedése idején mi nehezedett akkora súllyal Jézusra (Mt 26:28)? Hogyan tudta ezt a szörnyű terhet elviselni (lásd Lk 22:43)? „Jézus [a kertben] miután döntött, földre esett, mintha meghalt volna" (Ellen G. White: Jézus élete. 8. kiad. Budapest, 2002, Advent Kiadó. 596. old.). Ezek szerint ugyan a római kezek valóban később ölték meg Jézust, a halálos csapást azonban hamarabb mérte rá egy hatalmassá nőtt ököl, ami az emberiség egészét jelképezi. Milyen érzés arra gondolni, hogy a mi bűneink okozták Jézus halálát? Mire késztessen ez a gondolat?