Ahogy már korábban is megállapítottuk, nagyon keveset tudunk Krisztus első éveiről. Hallunk születéséről és gyermekkoráról, többek között azt is, hogy 12 évesen ellátogatott a jeruzsálemi templomba (Lukács 2. fejezete). De ez minden, egészen addig, amíg nyilvános szolgálata kezdetén János meg nem keresztelte, „mintegy harminc esztendős" korában (Lk 3:21-23).
Mindenesetre az általunk ismert részből levonhatunk bizonyos ésszerű következtetést élete lelki alapvetésére vonatkozóan. Ha saját tapasztalataink alapján feltételezzük, hogy a Jézus szolgálata során megnyilvánuló kitartás és erő nem egyik napról a másikra alakult ki, és nem is fakadhatott sekélyes, felületes lelki életből, akkor szintén egyéni tapasztalatunkból mondhatjuk: az Istennel való szoros kapcsolat eredménye volt.
Olvassuk el újra azt a történetet, amikor a gyermek Jézus a templomba ment (Lk 2:39-52)! Milyen utalásokat találunk itt azokra az alapelvekre, amelyek lelki fejlődését segítették? Milyen szerepe volt szüleinek e növekedésben?
Hihetetlen módon, a születéséről szóló leírásoktól eltekintve Jézus életének első harminc évéről szinte csak azt tudjuk, amit e szakaszban találunk. A Biblia kutatóinak véleménye szerint az evangéliumok írásainak döntő többsége Jézus élete utolsó hetére összpontosít. Emiatt nem is életrajznak, inkább „szenvedéstörténetnek" nevezhetők. Nyilván határozott céllal történt ez, méghozzá azért, hogy a keresztény hit két kiemelkedő eseménye kerüljön reflektorfénybe: Jézus születésének titka (testet öltése), valamint halálának és feltámadásának jelentősége. E két pont között láthatjuk Jézus önzetlen életének eseményeit, amelyeket mások szolgálata és az áldozatvállalás jellemzett. Megállapíthatjuk tehát, hogy a szolgálata során megfigyelhető céltudatosság és elkötelezettség az Istennel való következetes, mélyen személyes és komoly kapcsolatából fakadt.
Milyen elveket látunk ebben a történetben, amelyeket mi is alkalmazhatunk az Istennel való kapcsolatunkban?
Ehhez a tanulmányhoz nem található hanganyag!