„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16).

Évekkel ezelőtt a televízió Atlantából közvetített egy istentiszteletet. Ezen az alkalmon a gyülekezet korábbi lelkészét köszöntötték, aki már régen nyugdíjban ment… Az idős lelkész akkor 92 éves volt.

A bemutatás és a meleg köszöntő szavak elhangzása után az idős úr felállt magas támlájú székéből, és lassan, láthatóan nagy erőfeszítést téve megindult az emelvény felé. Nem vett elő sem papírt, sem jegyzetet, mindkét kezét a szószékre téve megkapaszkodott, majd halkan, lassan beszélni kezdett…

„Amikor lelkész testvérem meghívott, hogy ma jöjjek el ide, és szóljak a gyülekezethez, arra kért, mondjam el, 50 éves szolgálatom során mi volt a legnagyobb tanulság számomra. Néhány napig ezen gondolkoztam, majd egy dolog kristályosodott ki bennem, ami a legnagyobb hatást gyakorolta életemre, és ami minden nehézség között megtartott. Volt valami, amire mindig számíthattam, még a sírás, a szívfájdalom, a szenvedés, a félelem és a szomorúság bénító hatása idején is… Egyedül abban találtam vigaszt, amit a következő gyermekének is megfogalmaz:

Engem szeret Jézusom

Bibliámból jól tudom,

Mind övé a kisgyermek,

Erőt ad a gyengéknek

Úgy van, Ő szeret,

Ő szeret nagyon,

Úgy van, Ő szeret,

Igéjéből tudom."

Néma csend volt a teremben, amikor az idős lelkész befejezte beszédét. Még lépteinek csoszogó hangja is tisztán hallatszott, amint erőlködve visszament a helyére. Szavai különös erővel vésődtek hallgatói gondolataiba.