Egy bús, sötét, borongós éjjelen,
Mikor elfogott a bús félelem,
Szorongó szívvel ekképp kérdezem:
Kié vagyok s kié az életem,
Ki vigyáz rám sötét éjeken?
Ki oldja meg minden nehéz gondom,
Kié vagyok s kié a sorsom?
Ki harcol velem, ha küzdenem kell,
Ki az, ki kérdéseimre megfelel?
Ki vigasztal meg, hogyha könnyezem?
Kié vagyok, s kié az életem?
E sötét, bús, borongós éjszakán,
Krisztust látom vérzőn a Golgotán,
Mozdul az ajka és így szól hozzám:
Hát nem tudod, hogy kié a sorsod?
Ki oldja meg bánatod és gondod?
Ki emel fel, hogyha elesel?
Ha mindenki bánt, védőn átölel?
Ki az, ki mindig csak a jóra int,
Ha vétkezel, megbocsát megint?
Ha bűnös vagy, akkor is szeret?
– Reám bízd, add nekem életed!
Ki vigyázott rád s mindig hordozott,
Nem tudod, kié vagy, még nem tudod?
Nézz fel énreám, érted vérzem én,
Nézz fel reám, fordítsd arcod felém!
Ha leszáll az est és pirkad a hajnal,
Én vigyázok rád éjjel és nappal.
Én óvlak téged zord, bús éjeken,
Hogy te boldog légy, od'adtam életem.
Letörlöm szemedről a könnyeket,
Add nékem sorsod, add hát életed!
A sötét éjjel földerül a fény,
Szívemben ott él a boldog remény,
Mikor az édes szavak hangzanak:
„Enyém vagy, enyém! Megváltottalak!"