Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 325–327. old.; Jézus élete. Budapest, 1989. Advent Kiadó. (31. fejezet) 244–258. old.

„Ha nehézségekbe ütközünk, rendkívül megkönnyíthetjük őket a Krisztusban lakozó szelídség által. Ha szert teszünk Mesterünk alázatosságára, akkor fölülemelkedünk a lekicsinylésen, elutasításon, bosszúságon – ami naponta ér minket – és ezek a dolgok többé nem fognak árnyékot vetni lelkünkre. Egy keresztény nemességének legfőbb bizonyítéka az önuralom. Ha valaki az őt ért gyalázat, kegyetlenség miatt nem tudja megőrizni nyugalmát, bízó lelkületét, az megfosztja Istent attól a jogától, hogy kinyilatkoztassa általa jellemének tökéletességét. A szívbéli alázatosság az az erő, amely győzelemre segíti Krisztus követőit, és ez a jele a mennyel fenntartott kapcsolatnak is" (i. m. 301. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Hogyan emelkedhetünk felül a fájdalmon és a bosszúságon az alázat segítségével? Mi az igazi alázat legfőbb ismertetőjegye, ami ebben a segítségünkre lehet?

2. Környezetünk hogy ítéli meg az alázatosságot és a szelídséget? Tiszteletre méltónak, megvetendőnek vagy másnak tartják? Mi minden késztet arra, hogy ne ápoljuk ezeket a jellemvonásokat?

3. Tudnánk-e mai példát hozni a szelídségre és az alázatosságra? Beszélgessünk ezekről! Mit tanulhatunk belőlük?

4. Miért van az, hogy a szelídséget és az alázatot általában gyengeségnek tartják?

5. Tudjuk, hogy Dávid az Úrnál keresett menedéket. De hogyan működik, nyilvánul meg általában ez a menedék? Más szóval, hogyan válhat az egyház valóban menedékké azok számára, akiknek éppen erre van szükségük? Mit mondhatunk gyülekezetünkről ebben a tekintetben? Mi magunk mit tehetünk, hogy gyülekezetünk valóban menedék legyen azok számára, akiknek szükségük van rá?