Mindenki a reményt áhítozza. De hol is lelhető meg? Némelyekben egy barát mosolya kelt reményt, másokban az anyagi biztonságból vagy a jól működő házasságból fakad. Belénk mi önt reményt és bátorságot?

Jeremiás próféta olyan emberekhez szól, akiknek reménysége szertefoszlott a száműzetésben. „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk" (Zsolt 137:1). Jeremiás számos indokot sorakoztat fel arra, hogy miért is ne hagyjanak fel a reménnyel, még ha szívük össze is tört.

Milyen indokokat sorol az író a reménységre Jer 29:1-10 verseiben?

Ebben az igeszakaszban három reményforrásról esik szó, amelyek említésre méltók: 1) Isten elmondja népének, hogy azért ne adja fel a reményt, mert helyzetük nem a véletlen vagy a kiszámíthatatlan gonoszság következménye. Maga Isten mondja: „Jeruzsálemből Babilonba vitettem" Júda népét (4. vers). Habár úgy tűnik, a gonosz egészen körbeveszi őket, Júda egy pillanatra sem került ki Isten kezeiből. 2) Azért se adják fel a reményt, mert az Úr még az adott nehézségek között is képes munkálkodni. „És igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek" (7. vers). 3) Ne vessék el a reményt azért se, mert Ő véget vet majd a fogságnak a meghatározott időben. „Mert ezt mondja az Úr: Mihelyt eltelik Babilonban a hetven esztendő, meglátogatlak titeket és betöltöm rajtatok az én jó szómat, hogy visszahozzalak titeket e helyre" (10. vers).

Isten elmondta, hogyan vezette népét a múltban és a jelenben is, így a jövőben is ezt fogja tenni. Ezek után meghatóan ecsetelte, milyen gyengéden gondoskodik róluk (11–14. versek).

Olvassuk el Jer 29:11-14 verseit úgy, hogy valahányszor az Úr egyes szám második személyben szól népéről, olvassa hozzá ki-ki a saját nevét, mintha Isten személyesen nekünk mondaná ígéreteit! Bármilyen küzdelmek között legyünk is, vonatkoztassuk magunkra ezeket az ígéreteket!