„Amint közeledék a Faraó, Izráel fiai felemelék szemeiket, és ímé az Égyiptombeliek nyomukban vannak. És nagyon megfélemlének s az Úrhoz kiáltának az Izráel fiai" (2Móz 14:10).

Előfordult már, hogy meglepő helyzetbe, kelepcébe vagy zsákutcába kerültünk? Kellemes is lehet, amikor pl. egy szobába lépünk, és a barátaink felkiáltanak: „Meglepetés! Boldog születésnapot!" De az is előfordulhat, hogy igencsak kellemetlen „meglepetés" ér. Iskolaéveinkből bizonyára emlékszünk egy-egy „diákok rémé"-re, vagy a későbbiekben egy-egy munkatársra, aki csúnya tréfákat űzött.

Attól a naptól fogva, hogy az izraeliták maguk mögött hagyták Egyiptomot, addig, míg el nem értek az Ígéret Földjére, „az Úr pedig megy vala előttök nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek" (2Móz 13:21). Az út minden lépésén maga Isten vezette őket. De nézzük csak meg, hová vezette őket legelébb: oda, ahol előttük a tenger hullámai csaptak föl, kétoldalt hegyek magasodtak, mögöttük, ameddig a szem ellátott, a fáraó seregei hömpölyögtek.

Olvassuk el Mózes második könyve 14. fejezetét! Miért vezette Isten az izraelitákat oda, ha jól tudta, hogy félelem vesz erőt rajtuk?

A felhő- és tűzoszlop követése nem jelenti szükségképpen, hogy csakis örömben lesz részünk. Kemény tapasztalatok is jöhetnek, ugyanis az igazságban való nevelés próbára teszi természet szerint „csalárd" (lásd Jer 17:9) szívünket. A nehézségek idején nem úgy bizonyosodunk meg róla, hogy valóban Istent követjük, ha nem érnek próbák sem szenvedés, sokkal inkább úgy, ha elfogadjuk Isten tanítását, teljes szívvel, értelemmel követjük vezetését.

Mit tanultak az izraeliták ebből az esetből? 2Móz 14:31

Miért nehéz időnként bízni Istenben, még akkor is, ha számtalan csodálatos ígéretet ismerünk? Beszéljünk néhány kemény helyzetről, amibe úgy gondoljuk, az Úr vitt bele, hogy megtanuljunk „hinni" benne, „félni" őt!