„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem" (Zsolt 23:4).
Milyen szép is lenne, ha az igazság ösvényei mindvégig hűs patakok pázsitos partjain kanyarognának! Dávid azonban nem így festi le. Az ösvények a halál árnyékának völgyét is érintik – ami korántsem olyan hely, ami után vágyódnánk! Izráelben az év bizonyos szakaszaiban a kiszáradt patakmedrek és vízmosások hirtelen megtelnek, és váratlan, pusztító áradást okozhatnak. Ezek a helyek jellegzetesen szűkek, oldaluk meredeken emelkedik, elzárva a fény útját. A „halál árnyéka" ennélfogva az „igen mély árnyék" és az „áthatolhatatlan sötétség" képe a Bibliában.
Gondoljunk azokra az időkre, amikor mi magunk jártunk „a halál árnyékának völgyében"! Milyen érzés volt? Éreztünk félelmet, még annak ellenére is, hogy tudtuk: a Pásztor is velünk van? Melyik bibliaversek bizonyultak a legértékesebbnek akkoriban számunkra, és miért?
Hogyan juthatott a nyáj a völgybe? Maguktól, vagy maga a Pásztor vezette arra őket? Indokoljuk válaszunkat!
Elisabeth Elliottól valók e sorok: „A bárány, ha hirtelen a halál árnyékának völgyében találta magát, azt is hihette, hogy rossz irányba vezették. Szemének meg kellett szokni a sötétséget, hogy megtanuljon megszabadulni a félelemtől. A Pásztor ott és akkor is vele volt" (Elisabeth Elliot: Quest for Love. Grand Rapids, Michigan, 1996, 218. old.).
Előfordult már, hogy úgy éreztük, „tévútra vezettek", a völgybe? Mit mondtunk akkor Istennek? Miért vállalja a Pásztor a félreértés kockázatát is, amikor engedi, hogy sötét völgybe térjünk?
Ehhez a tanulmányhoz nem található hanganyag!