1997-ben nagy vitát váltott ki egy Nobel-díjas fizikus megjegyzése: Minél megismerhetőbbnek tűnik a világegyetem, annál céltalanabbnak látszik. A mondatra egy csillagász válaszolt: Ugyan miért lenne célja? Milyen célja lehetne? A világegyetem pusztán fizikai rendszer; milyen célt kereshetnénk benne? E véleményeket osztó másik tudós a következőt nyilatkozta: Kész vagyok elhinni, hogy életünk tehetetlenül hányódó, gazdátlan roncsokhoz, törmelékhez hasonlítható.
Tehetetlenül hányódó, gazdátlan roncs, törmelék? A tudósok által megfogalmazott elméletből kiindulva, miszerint puszta véletlen folytán élünk, ugyan milyen más következtetésre juthatnának? Hiszen egyszer csak megszületünk, idővel kialakul bennünk a tudat. Az eszmélés első jele általában a fájdalom, a félelem és az éhség. Az életet nem kértük, hívatlanul csöppentünk bele, mégis nehéz visszaadni, ha elegünk van belőle, de akkor sem tarthatjuk meg, ha ragaszkodunk hozzá. Olyasmit kaptunk, amit nem kértünk, terveztünk, amihez nem adtuk beleegyezésünket. Nem vagyunk biztosak benne, hogy mi is az élet, mit jelent, sőt azt sem tudjuk, miért kaptuk. Az élet legvalóságosabb és legközvetlenebb velejáróira, a fájdalomra, a szomorúságra, a veszteségre és a félelemre pedig továbbra sem találunk magyarázatot.
Nem is csoda, hogy teljesen hiábavalónak, pusztán fizikai rendszernek tartja az életet sok tudós, aki önerőből igyekszik megérteni az eredet kérdését.
Hála Istennek, hogy nem hagy magunkra, amikor az élet keletkezéséről gondolkodunk! Az Úr Mózes első könyvében a kezdetről adott kinyilatkoztatást. Olyan szemlélettel találkozunk itt, ami a legtöbb tudós véleményével szöges ellentétben áll. A kinyilatkoztatást félredobva a tudományos világ nagy része azt állítja, hogy az ember értelmetlen és céltalan erők terméke. Ez a megállapítás is ékes bizonyítéka annak, hogy kinyilatkoztatás nélkül milyen téves következtetésekre jutunk.
A létünk eredetét puszta véletlennek tulajdonító tudományos nézettel szemben Mózes első könyvében az áll, hogy azért élünk, mert Isten megteremtett. Életünk a szerető, gondviselő Isten szándékos tettének köszönhetően kezdődött, az Úr az embert saját képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket (1Móz 1:27). Aligha képzelhető el két, ennél ellentétesebb, nehezebben kibékíthető álláspont.
A teremtés azonban csak a kezdete Mózes első könyvének. A továbbiakban olvashatunk a bűnesetről, az egész világra kiterjedő özönvízről, Bábel tornyáról, miközben jobban megérthetjük a világ természetét, amibe beleszülettünk méghozzá anélkül, hogy mi magunk dönthettünk volna róla.
Mózes első könyvéből hallhatunk még Ábrahámról, akiben megáldatnak minden népek (Gal 3:8), valamint a tőle származó ősatyák soráról. 1Mózes nemcsak a bűnesetre és annak következményeire összpontosít. Lapjain itt is, ott is felvillannak a jelképek és árnyékok, amelyek Jézusra mutatva az üdvösség nagyszerű reménységét kínálják a bűnbe süppedt világnak. Isten reményt akar gyújtani mindenkiben, aki Ábrahámhoz hasonlóan hittel igényt tart rá. Mózes első könyvéből merítve Pál így fogalmazott: Ekként a hitből valók áldatnak meg a hívő Ábrahámmal (Gal 3:9), aki minden hívő atyja (Lásd Róm 4:11).
E negyedév során az emberiséget megteremtő csodáról szóló, Istentől ihletett beszámolót tanulmányozzuk. Bizonyos utalások és jelképek azonban a megváltás csodájára terelik figyelmünket: Jézus Krisztus életére, halálára és feltámadására.
Mózes első könyve tehát a teremtésről és a megváltásról, nem pedig tehetetlenül hányódó, gazdátlan roncsokról, törmelékről szól! A néhai Arthur J. Ferch Németországban született, majd Ausztráliába költözött, ahol hosszú éveken át szolgált mint lelkész, tanár és vezető.
szerkesztő
Clifford R. Goldstein