Vannak hívők, akik félelemben élnek, hogy talán már elkövették a megbocsáthatatlan bűnt. Bizonyos szempontból érthető ez az aggodalom. Bűnösök vagyunk, ha percről perce nem állunk szüntelen a Szentlélek irányítása alatt, szinte minden szörnyűség kitelik tőlünk. Aki pedig megismerte az Urat, és egy pillanatra felvillant előtte Isten szentsége, saját bűnének tudatát iszonyatosan súlyosnak, kárhozatra méltónak érezheti. A bűntudat teljesen a porba sújthatja. Minden bizonnyal a legtöbb keresztényt gyötörte már élete valamely pontján a félelem, amikor úgy érezte, hogy ügye reménytelen, semmi nem sikerül, és talán már a megbocsáthatatlan bűnt is elkövette.

A megbocsáthatatlan bűn azt jelenti, hogy az ember folyamatosan elutasítja a Szentlélek késztetését. Miért mondhatjuk, hogy aki ettől fél, az biztosan nem követte még el e szörnyű bűnt (lásd még: Zsolt 51:3—6; Lk 5:8; 18:13)?

Amennyiben az ember elkövet valamilyen bűnt, legyen az akár bűncselekmény, ez még nem feltétlenül végleges akadálya üdvösségének. Jézus bárkit megmenthet, aki kész elfogadni az üdvösséget. Nem elsődleges célja, hogy az emberek szégyenletes múltjában kutakodjon. Kiontott vére eltörölhet minden bűnt és hiányosságot. A bűnbocsánatnak csak egy feltétele van, méghozzá a bűnbánat, ami csakis a Szentlélek munkája nyomán alakul ki. Amíg az ember hajlandó a megtérésre, elnyerheti a bűnbocsánatot.

Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy nem kezelhetjük könnyedén a bűnt. Minden egyes bűn keményít az emberen, minden botlásunk oka, hogy elutasítottuk a Szentlélek meggyőző erejét. Minél többször fordul ez elő, annál könnyebb ismételten elkövetni ugyanazt a dolgot. Igaz ugyan, hogy mindig megtérhetünk, és bocsánatot találhatunk, de minél több bűnt követünk el, annál inkább megkeményítjük szívünket éppen a Szentlélekkel szemben, aki megtérésre vezet. Ezért olyan különösen fontos, hogy nap mint nap kérjük Istent, tisztítson meg, újítson meg, rajzolja meg bennünk a Megváltó képmását (lásd: 1Kor 10:13; Gal 5:16; Tit 3:5).

Előfordult már, hogy Krisztus melletti döntésünk után is úgy éreztük, biztosan elveszünk? Mi váltotta ki ezeket az érzéseket? Végül mi szabadított meg ettől? Mit tanultunk az esetből, amivel segítségére lehetünk annak, aki szintén reménytelen helyzetben érzi magát?