Urunk visszajövetele kétféleképpen hat a földön élőkre. A félelem ideje lesz azoknak, akik nem fogadták el Krisztust Megváltójuknak és Uruknak. Ítélet sújt sokakat azok közül is, akik ugyan Krisztus követőinek gondolják magukat, de nem engedték, hogy Krisztus uralja életüket.

Olvassuk el figyelmesen az alábbi szövegeket, és gondolkodjunk el e negyedévi témánkon! „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők" (Mt 7:21–23). Ezeknek az igéknek a fényében tehát hogyan történhet meg, hogy valaki Jézust „Úrnak" vallja, de közben nem engedi, hogy valóban élete Ura legyen? Mi a döntő különbség a kettő között?

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

_______________________________________________________________

Megváltónk világosan kifejti: nem választhatjuk el egymástól a belé vetett hit megvallását a neki való engedelmességtől. Figyeljük meg, milyen fontosnak tartja Jézus az engedelmességet és azt, hogy valóban élő kapcsolatban legyünk vele! Nem ismeri azokat, akik bár szavaikkal Úrnak vallották és az Ő nevében vittek végbe nagy dolgokat, mégsem engedelmeskedtek akaratának. Jézus talán itt fogalmaz a legélesebben azzal kapcsolatban, hogy mennyire hiábavaló, ha az ember kereszténynek vallja magát, de nem keresztényként él. Az igazi keresztényi élethez cselekedni kell mennyei Atyánk akaratát, máskülönben hitünk csak homokvár.

Olvassuk el azt a példázatot, amely Krisztus előbbi kijelentése után következik (Mt 7:24–29)! Hogyan illeszkedik mondanivalója a 21–23. versekben elmondott szavaihoz?