A tizenkét tanítvány kiküldéséről szóló beszámoló után (Mk 6:7–13) Márk részletesen leírja Keresztelő János halálának körülményeit. Ez az egyetlen hely az evangéliumban, ahol az író kitérőt tesz az egyébként egyenes vonalvezetésű beszámolóban, amely Jézust mint a tettek emberét mutatja be. Evangéliumának kezdetén rövid megjegyzést tesz Keresztelő Jánosról, az útkészítőről, akit azért küldött az Úr, hogy hirdesse a Messiás jövetelét (Mk 1:2–8), majd csak a halálhírét említi az evangélista. Amikor Jézus kiküldte tizenkét tanítványát, János már meghalt. Heródes király azt hitte, hogy Jézus csodáit valójában János tette, aki feltámadt a halálból. A gonosz uralkodót bizonyára gyötörte a lelkifurdalás amiatt, hogy megölette Isten szolgáját.

Hasonlítsuk össze Heródes itt leírt tetteit azzal, ahogyan Pilátus viselkedett Jézus kihallgatásakor (lásd: Mt 27:11–30; Mk 15:2–20; Lk 23:2–25; Jn 18:28–38; 19:1–16)!

Milyen szerepe volt mindkét esetben a bűntudatnak?

Mit éreztek, amikor kimondták foglyukra a halálos ítéletet?

Milyen szerepe volt a két uralkodó feleségének?

Milyen szerepe volt az esetekben a földi, királyi hatalomnak?

Hogyan akarták egyesek mindkettőjüket saját céljuk elérésére felhasználni?

Jézust János kivégzésének a híre és az ezzel kapcsolatos gyalázatos események gondolkodásra késztették. Nem csak unokatestvérének és munkatársának halálát gyászolta, hanem saját halálának előképét is látta mindebben. Jézusra azonban nem a hóhér bárdja, hanem a kereszt várt.

Ha megfigyeljük Pilátus és Heródes magatartásának egyes jellemzőit, vajon nem fedezzük fel ugyanazokat önmagunkban is? Ha igen, hogyan tudnánk megváltozni? Mi óvhat meg attól, hogy ilyen gyengeségek minket is tönkretegyenek?