„És az én hajlékomat közétek helyezem, és meg nem utál titeket az én lelkem. És közöttetek járok, és a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek” (3Móz 26:11-12).

Egy dolognak mostanra már világossá kellett válnia: Isten úgy a régi, mint az új szövetségben, mindig közeli, szeretetteljes kapcsolatot keres a népével. Valójában a szövetségek hozzájárultak ahhoz, hogy kialakítsa ennek a kapcsolatnak (jobb szó híján) a „szabályait”.

A kapcsolat döntően fontos a szövetségben, mindenkor, minden összefüggésben. A kapcsolathoz azonban elengedhetetlen a találkozás, a kommunikáció, a kölcsönhatás, különösen bűnös, gyarló, kétkedő emberek esetében. Természetesen ezt jól tudja az Úr, ezért akarta olyan módon kinyilatkoztatni magát nekünk, ami által értelmes módon tudunk viszonyulni hozzá – bűnös emberi keretek között is.

Olvassuk el 2Móz 25:8 versét, amelyben az Úr megparancsolta Izraelnek a szent sátor építését. Mivel indokolta, hogy ezt várja tőlük?

A kérdésre adott válasz persze újabb kérdést vet fel, azt, hogy Miért? Miért akar az Úr a népe között lakozni?

Az igazságra talán a mai, fentebb olvasható két vers mutat rá. Figyeljük meg, amit az Úr mond: „az én hajlékomat közétek helyezem”, majd hozzáteszi: nem fogja „megutálni” őket, közöttük „jár”, az Istenük lesz, ők pedig a népe lesznek (3Móz 26:11-12). Nézzük meg ezeknek a verseknek az elemeit! Nagyon jól átjön a kapcsolati vonatkozás.

Írjuk le, hogyan illenek 2Móz 25:8 és 3Móz 26:11-12 verseinek különböző részei ahhoz a gondolathoz, hogy az Úr keresi a kapcsolatot népével!

Koncentráljunk erre a mondatrészre: „és meg nem utál titeket az én lelkem”! Mi volt annak az eszköze a szentélyben, hogy elfogadhassa az Úr a bűnössé lett embereket? Miért olyan fontos ez a szövetségkötés folyamatában?