Amiből élet sohasem születik,
a gyümölcstelen, pogány rettegés
távozzék tőlünk: mozdul már a mag,
ömlik a fény és sarjad a vetés.
A félelem csak hajszol, gúzsba köt,
s magunk-faragta bálványhoz vezet,
de Krisztus napja átsüt mindenen:
az élő Isten nyújt felénk kezet.
A roskadt bánat, torz hisztéria,
az elemésztő, gyilkos rémület
a Krisztus nyáján úrrá nem lehet,
de álom sem vagy ólmos révület.
Mi látjuk bár a ránk leső veszélyt
és tapossuk az út sarát-rögét,
de hallunk is: a biztató igét,
az Úr szavát, és nem az ördögét.
Az égő bajt…, a sok feladatot…
mi nem fitymáljuk, nem hazudjuk el,
hisz nincs nagyság, amelynél nem nagyobb
az új erőt adó Immánuel.
Még karácsonykor földbe hullt e Mag,
s azóta nő és egyre csak terem
a diadalmas kalászrengeteg,
és újra békét hint a földeken.
S ez nem tőlünk van – ám csak így ragyog
a fájó próbák közt is fényesen
húsvéti hír: az Isten szeretet,
s a szeretetben nincsen félelem!