A lelkek alján bujdosik a fény.
Zengő titok: hűs húrokon motoz;
olykor fehéren felbukkan, de végül
az illatoktól bódultan leszédül,
míg éjre éjt és napot napra hoz
a durva-szirtű, mákony-ízű mély,
míg elnyeli a mohó meredély.
Örök erő, nem bírsz a gyengeséggel?
Téged dicsérünk balgatag mesékkel,
de valónk érdes, rá sós könny csöpög,
s nem tükröződöl vak tükrök között.
Kéz és láb nélkül, holtan heverünk –
rád szomjazunk: Te mondd meg a nevünk!
Belőled él a csüggeteg halandó.
Hideg hullának – mondd – mit ér a mankó?
Az életet: Magadat add nekünk!
Tapintanánk, ízlelnénk és szagolnánk,
hallanánk, látnánk, dics-takarta Lény!
A bársony ég sejtelmesen hajol ránk,
s a lelkek alján bujdosik a fény.