Én oly sokszor elfutok
színed elől, mint ma is.
Sőt, én magam sem tudom,
mi késztet erre megint:
Erős karod ellökni,
hiszen szorosan ölel.
Szemeidből zuhanni,
mikor fényük fölemel.
Mert Nálad van az Élet,
s messze Tőled a halál.
És én újra csak félek,
amikor a létem fáj.
Pedig a fájdalom fog
s köt össze végleg Veled.
Bűn sebe Benned sajog,
ha odaadom Neked.
Ha nem futok halálba
és végre maradok ott:
ahol ölelve s várva
létem soha el nem fogy.