„Nem vagyok próféta, sem prófétatanítvány. Pásztor vagyok én, és fügét termesztek. De elhívott engem az ÚR a nyáj mellől, és ezt mondta nekem az Úr: Eredj, és prófétálj népemnek, Izráelnek” (Ám 7:14-15, RÚF).

Ámósz nyíltan kimondja, hogy nem képzett próféta, viszont abból, ahogyan üzenetét Izrael népe elé tárja, nyilvánvaló, mennyire képes a hallgatói figyelmét a mondandójára irányítani. Népszerű témával kezd – felsorolja a környező népeket, Szíriát, Filiszteát, Föníciát, Edomot, Ammont és Moábot –, részletesen leírja bűneiket, gaztetteiket és embertelenségüket, amelyekért Isten megbünteti őket (lásd Ám 1:3–2:3). Könnyen elképzelhető, milyen örömmel fogadták az izraeliták az ellenségeik fejére olvasott vádpontokat, főleg azért, mert ellenük irányult a felsorolt népek bűneinek nagy része. Azután Ámósz szavai közelítenek a saját népe felé, Isten ítéletét hirdetik Júda felett, ami az ország kettéválása idején Izrael déli szomszédja volt. Isten nevében szólva Ámósz felidézi, hogy a nép elvetette Istent, nem tartja be parancsolatait, majd kijelenti a rájuk váró büntetést is (lásd Ám 2:4-5). Az is elképzelhető: az északi királyság lakói örömmel konstatálták, hogy Ámósz a szomszédaik vétkeire mutatott.

Majd a próféta a hallgatói felé fordul, innentől a könyv további része Izrael gonoszságára, bálványimádására, igazságtalanságára összpontosít, meg arra, hogy sorozatosan kudarcot vallanak Isten előtt.

Olvassuk el Ám 3:9-11, 4:1-2, 5:10-15 és 8:4-6 verseit! Milyen bűnök miatt feddődik a próféta?

Ámosz egyáltalán nem diplomatikusan fogalmaz, a nyelvezete, a figyelmeztetései vészjóslóak, és üzenetét olyan részek is tarkítják, amelyekben az Istenhez való visszatérésre hívja népét. Kiált, hogy erősítsék meg igazságérzetüket és törődjenek a közöttük élő szegényekkel: „folyjon az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővízű patak” (Ám 5:24). Ámósz próféciájának utolsó néhány verse Isten népének jövőbeli helyreállítására mutat (lásd Ám 9:11-15). „Amikor a legmélyebbre süllyedtek a hitehagyásban és a legnagyobb volt a nyomoruk, Isten a megbocsátás és a remény üzenetét küldte hozzájuk” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 177. o.).

Talán néha szükséges keményen szólnunk, hogy valaki helyrehozza a rossz dolgokat? Honnan tudhatjuk, hogy éppen helyénvaló-e így beszélni?