Csupasz ágakkal veri a szél korhadt reményem

lelkem is fedetlen, nézd nincs titkom előtted

– hiszen jól ismersz – ha mégis, szedd ki belőlem.

Láss egészen vesémig, vizsgálj csak meg teljesen

majd ott találod magad, ’tövisesábrázatod’,

ahogy engem néz, mint apa a gyermekét.

Belém rejtetted magad. Semmit sem én, semmit

se tettem, csakis neked köszönhető minden:

életem, tudatom, lényem, a világ körülöttem

még az is, hogy felkel a Nap és le is nyugszik;

a szeretet mely körül ölel, s te is

s gyötrelmeim is mind miattad – mégis értem

értem engeded, hogy általa megeddzem.

Mondd mit ér a nyárfa, ha nincsen éke?

Mit mozgasson a szél? Hol ring a napsugár fénye?

Mi legfontosabb néked? Mit adhatnék?

Elfogadlak - ma is lehullottam eléd.