Nem volt kötelező a korai egyházban közkézre adni a javakat, ez nem számított a tagság formai feltételének. Ám bizonyára többen is példát mutattak az önkéntes nagylelkűség tekintetében, ami az egész közösségre ösztönzően hatott. Az egyik Barnabás esete volt (ApCsel 4:36-37), ő a könyv későbbi részében fontos szerepet játszik.

Persze rossz példák is előfordultak, amelyek az egyház egységét belülről bomlasztották, ráadásul pontosan akkor, amikor a külső támadások elkezdődtek.

Olvassuk el ApCsel 5:1-11 verseit! Mi a történet tanulsága?

Bár Lukács nem közli az összes részletet, nem kérdéses: Anániással és Szafirával nem az az alapvető probléma, hogy meg akarták tartani a pénzt, inkább a közösségen belüli megtévesztés volt a baj. A bűnük nem hirtelen felindulásból fakadt, aprólékosan kigondoltak egy tervet, amivel szándékosan próbára akarták tenni „az Úr Lelkét” (ApCsel 5:9, RÚF). Nem lettek volna kötelesek eladni a tulajdonukat és pénzt adni az egyháznak. Amikor erre rászánták magukat, talán egyedül a saját érdekükben cselekedtek, sőt, lehet, hogy egy ilyen dicséretesnek, jótékonynak tűnő tettel befolyást akartak szerezni a testvérek között.

Ez talán magyarázza, hogy miért büntette meg őket Isten ilyen súlyosan. Még ha az egyház közösségi életét az a meggyőződés alakította is, hogy Jézus nemsokára visszajön, Anániás és Szafira tette csökkentette volna az Isten iránti hűség fontosságát, rossz befolyást árasztva a hívők között. Sem Anániás, sem Szafira esetében (ApCsel 5:8) nem olvassuk, hogy lehetőségük lett volna megvallani a bűneiket, de talán csak a beszámoló rövidsége miatt.

A lényeg, hogy az elejétől a végéig bűnös módon viselkedtek, a bűn pedig komoly dolog Isten szemében (Ez 18:20; Róm 6:23), még akkor is, ha nem mindig bünteti meg azonnal. Sőt, már annak is Isten kegyelmes voltára kell bennünket emlékeztetnie, hogy a büntetést gyakran elhalasztja (2Pt 3:9).

Miért vigyázzunk, nehogy mi is feszegessük a kegyelem határait, mint a korai egyház két tagja tette?