Pünkösd után Lukács a jeruzsálemi gyülekezet belső életének leírására tért át. „Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (ApCsel 2:42, RÚF). Az említett négy pont tulajdonképpen tanítást és közösséget jelent. A 46. vers szerint a templomban tanítottak, míg a közösséget magánházakban élték meg.
A templom udvarát fedett csarnokok vették körül, ahol többnyire rabbik tanítottak. A hívők komolyan tanulmányozták az apostolok tanításait, ami azt mutatja, hogy a Lélek ajándéka nem pusztán szemlélődő vallásosságra vezette őket, hanem intenzíven tanultak az apostolok vezetése mellett, akiknek erőteljes szavait csodák és jelek hitelesítették (ApCsel 2:43).
A lelki közösség a korai keresztény kegyesség egy meghatározó jegye. A hívek folyamatosan együtt voltak, nemcsak a templomban, hanem az otthonokban is, ahol közösen ettek, úrvacsorát vettek és imádkoztak (ApCsel 2:42, 46). Ilyen napi ünnepekkel fejezték ki a hitüket Jézus közeli visszajövetelében, amikor majd a Messiás országában helyreáll az Istennel való közösségük (Mt 26:29).
A magánházak kulcsfontosságú szerepet játszottak a korai egyház életében. A hívők továbbra is részt vettek a templom napi szertartásaiban (ApCsel 3:1), szombatonként pedig feltehetően a zsinagógában voltak a többi zsidó hívővel együtt (Jak 2:2), de a keresztényi áhítat meghatározó részére az otthonokban került sor.
Olvassuk el ApCsel 2:44-45 és 4:34-35 verseit! Mi volt a korai keresztény közösség egyik fontos jellemzője?
Mivel hitték, hogy közel a vég, az anyagi javaikat, mai kifejezéssel élve a „magántulajdonukat” már nem is tekintették fontosnak. Így megfelelőnek tűnt anyagi erőforrásaik közösségi használata. Nem volt okuk a holnap miatt aggódni, mivel országában maga a Messiás gondoskodik majd a szükségleteikről (Lk 22:29-30). Az elosztás révén egyre inkább erősödött közöttük az egység, és ez a keresztény nagylelkűségre is remek példa volt.
Mennyire vagyunk nagylelkűek azzal, amit az Úrtól kaptunk?
Letöltés |