Tisztuló fejjel, gyermekkorunktól
keressük azt a fényes csillagot,
mely nem az éj mély bársonyán lángol,
hanem az életünk egén ragyog.
Kerestük, ámde nem találtuk,
ahol reméltük, s mindig ott
villant fel ritkán, néha-néha,
s biztató fénnyel csillogott,
hol voltak szerelmek, víg barátok
– meteorhullás, fényeső.
Remények, vágyak, valósulások,
igéztető és eszméltető
vidám búcsúk és találkozások,
üdén kinyíló és hervadó virágok,
éltető, édes, drága tervek,
familiáris, meghitt percek,
ritkaszép, fényes pillanatok
jöttek, mint tündöklő káprázatok.
– Azután sötét lett, újra sötét,
és a fekete még feketébb,
úgy, hogy elfakult minden messzi pont,
jövőt igéző távlat, horizont.
De van egy csillag, amely nem fakul.
Fényt szór utunkra, hogyha alkonyul,
bár nem az égről, máshol tükröződik,
mikor egy szelíd szemben tükröződik,
a lejtő szélén, mikor visszatart,
s felfedi azt, amit a bűn takart,
ha terelget és jó útra vezet,
mint bennünk élő lelkiismeret:
ádventi fény, hű, drága csillagunk
Te vagy, megváltó Jézus Krisztusunk!