A bűn rettenetes szakadékot vágott Isten és az emberiség közé, de Krisztus áldozati halála révén az emberek Isten elé járulhatnak és kapcsolatba léphetnek vele (lásd Ef 2:18; 1Pt 3:18).

„Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké” (Zsid 6:19-20, RÚF). Ezeknek a verseknek az értelmében tehát mit tett értünk Jézus?

Zsid 9:24 szerint mi tartozik Krisztus munkájához?

Jézus az, aki előttünk jár, aki mint Képviselőnk, belépett a mennyei szentélybe, egészen Isten színe elé, értünk. Vagyis Jézus az Atya előtt áll, áldozatának érdemeivel szolgál, „örök váltságot” szerezve nekünk.

Igen, amikor elfogadtuk Jézust, a bűneinkre bocsánatot nyertünk, és a megbocsátásban részesülve tisztán álltunk Isten előtt. Viszont továbbra is tény marad, hogy miután kereszténnyé lettünk, a győzelem csodálatos ígéretei ellenére is időnként bűnt követünk el. Ilyenkor Jézus, a mennyei Főpapunk közbenjár értünk. Ő képviseli a bűnbánó bűnöst az Atya előtt. Nem a mi érdemeinkre hivatkozik (hiszen nincsenek érdemeink), hanem a sajátjaira. „Ennélfogva mindenkor üdvözítheti is azokat, akik általa járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy közbenjárjon értük” (Zsid 7:25, ÚRK).

Ugyan melyik újjászületett keresztény nem érzi, hogy folyamatosan szüksége van Krisztus kegyelmére és irgalmára? Vagyis a Jézusban nyert új életünk dacára, az életünkben bekövetkezett nagyszerű változások ellenére ugyan ki az, aki nem érzi, hogy állandóan szüksége van a bűnbocsánatra? Ezek szerint miért jelent olyan különlegesen sokat nekünk az, hogy Krisztus a Főpapunk?