Mit árul 1Móz 22:1-12 szakasza Ábrahám hitének valóságáról?

A hittel teljes élet nem elszigetelt, egyszeri esemény. Hitünket nem elég csak egyszer kifejezni lehengerlő módon, bizonyítva, hogy különösen hűséges, odaadó keresztények vagyunk, kegyelem által élünk és befedez a Bárány vére.

A hívők évezredek óta lenyűgözve emlegetik Ábrahám hitből fakadó cselekedetét, azt, hogy kész lett volna feláldozni fiát, Izsákot a Mórija hegyén (1Mózes 22). A hitnek ez a lépése azonban nem olyasmi volt, amivel Ábrahám csak úgy előrukkolt, amikor éppen szükség volt rá. Erre az addigi hűséges és engedelmes életvezetése tette képessé. Ha azelőtt gyakran hűtlen lett volna, nem tudta volna kiállni a próbát. Az sem kérdés, hogy az ilyen ember bizonyára a próba után is változatlanul a hite szerint él.

A lényeg, hogy a sáfár hite sem egyszeri alkalomra szól. Idővel mélyülhet és erősödhet vagy megkophat és gyengülhet, attól függően, hogyan él vele a gyakorlatban.

Olvassuk el Zsid 12:2 versét! Ezek szerint mi a hitünk forrása? Hogyan lehet hitünk?

Ha hűséges sáfárok akarunk lenni, egyetlen erőforrásunk, hogy nézzünk „a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült” (Zsid 12:2). A „bevégző” szó egyedül itt szerepel az Újtestamentumban, és a revideált új fordításban például így szerepel: „beteljesítő”. Azt jelenti, hogy Jézus a hitünket éretté és teljessé akarja tenni (Zsid 6:1-2). A hit vagy a hittel teli élet tehát dinamikus tapasztalat: növekszik, érik, fejlődik.

Milyen tekintetben mondható, hogy az idő múlásával a hitünk fejlődött és éretté lett? Fejlődött egyáltalán?