Az égi ablakok kitárultak sarkig,
és a manna lassan hullani kezdett.
Reggelre befedte a pusztaságot,
angyalok kenyere, Istentől áldott! –
A népnek üdvdala törte meg a csendet.
Amikor az özvegy korsaja megürült,
azt gondolta akkor, hogy eljött a vész.
De mikor hű szíve az ég felé hajolt,
nem ülhette Sátán a halotti tort. –
A korsón megpihent az áldó égi kéz.
Tudom, hogy sohasem fogy el a kenyerem.
Téged áldlak, Atyám, hogy Jézust küldted.
– Bár szívem e kegyet még most sem érti –,
küldted őt, ki megtanított így kérni:
Ó, add meg mindennap a mi kenyerünket!