Jézus arra biztat bennünket, hogy életünk szélvihara közepette is higgyünk Istenben.
Még ha nincs is víz a közelben, mind tudjuk, milyen érzés csónakban ülni. Még hasonlatainkban is felbukkan a kép. „Viharos” napokat élünk, „viharos” kapcsolataink vannak. „Elmerülünk” a sok munkában. Érezzük, hogy a teendők listája egyre hosszabb. Látjuk, hogy közelednek a határidők. Ismerjük a nyomást, hogy sokat teljesítsünk, de még többre törekedjünk. Aztán ott vannak még a családi teendők, a rokonok és a világ, és a csónakunk gyakran felborulni látszik. Néha úgy tűnik, nincs kiút. A problémák elborítanak, és nem látjuk, hogyan menekülhetnénk meg.
Ilyenkor segítségért kiáltunk. Azt akarjuk, hogy Jézus vagy valaki más mentsen meg. Az Írásban rengeteg ilyen segélykiáltást olvashatunk: „Segíts meg, Istenem, mert nyakamig érnek a vizek” (Zsolt 69:2, RÚF)! Jó társaságban tudhatjuk magunkat, amikor Istenhez kiáltunk.
A kihívás abban áll, hogy bízzunk benne, Isten nem csupán meghallja kiáltásunkat, hanem a vihar közepette is a javunkért munkálkodik.
Jézus elmondja a tanítványoknak és nekünk, hogy Isten minden ember jólétét szem előtt tartja, főként azokét, akik úgy érzik, alámerülnek.
Nem kell amiatt aggódnunk, hogyan fogja Isten lecsendesíteni a vihart, elég tudnunk, hogy megteszi. Minden átvészelt vihar tovább mélyíti bizalmunkat és hitünket.
Isten segíthet megbirkózni napjaink állandó nyomásával! Isten nyugalmat hozhat viharos életünkbe!