Amint tehát a tegnapi részben is megállapítottuk, mire Péter találkozott Kornéliusszal, megváltozott a pogányokhoz való viszonyulása, csakhogy ezt még a többi zsidó hívő nem értette (ApCsel 10:44-45). Mi történt, ami megváltoztatta Pétert?

Mit tudhatunk meg ApCsel 10:9-22 és 11:1-10 verseiből arról, hogy mennyire beleágyazódott Péterbe a helytelen hozzáállás, ha egy ilyen élményre volt szüksége a gondolkodásbeli nyitáshoz?

Kornéliusz megtérése és Péter szerepe a bizonyságtételben olyan fontos volt az egyház missziója szempontjából, hogy Isten természetfeletti módon szólt a misszionáriushoz és ahhoz is, aki majd később vendégül látta: Kornéliuszt angyal kereste fel, Péter pedig látomást kapott.

Péter egy tímár házában szállt meg Joppéban (ApCsel 9:43; 10:6, 32) – ez egy olyan részlet, ami felett nem szabad átsiklani. A bőrfestéstől, cserzéstől és a tímároktól viszolyogtak a zsidók, mivel ők az állatok tetemeit érintették munka közben, sőt a folyamat során ürüléket is felhasználtak. A cserzőműhelyeket nem engedték be a városokba. Figyeljük meg, hogy Simon háza „a tenger mellett” (ApCsel 10:6) volt. Péter a tímárnál szállt meg, ami azt sejteti, hogy már a látomás előtt felismerhette: korábbi hozzáállásában több minden ellenkezik az evangéliumi célokkal. Úgy Péternek, mint ahogy Kornéliusz családjának is meg kellett szabadulni bizonyos kulturális terhektől. Péter látomásában az állatok jelképezték a különféle népek tagjait, azt érzékeltetve, hogy minden ember Isten gyermeke. Isten arra szólította Pétert, hogy tegyen bizonyságot Kornéliusznak. Ebből az következik, hogy míg Isten minden embert elfogad, nem minden vallás egyformán elfogadható a szemében. Kornéliusz már akkor is „vallásos” ember volt, mint ahogy szinte mindenki az ókori társadalomban. Katonaként bizonyára ismerte a Mithrász-kultuszt, és mint tiszt, valószínűleg részt vett a császár imádásában. Ezek a dolgok azonban elfogadhatatlanok voltak Isten előtt.

Van ebben egy tanulság azok számára, akik ma a kereszténységgel való egyenlőség alapján közelednek a nem keresztény vallásokhoz. Ezt időnként a politikai korrektség jegyében teszik, mégis az ilyen hozzáállás aláássa azt a bibliai állítást, miszerint a kereszténység egyedi és a végső megoldást adja.

Hogyan lehet tiszteletet tanúsítani más hitet vallók iránt úgy, hogy közben ne keltsük azt a benyomást, mintha mi magunk is elfogadnánk tanaikat? Mi a különbség az emberek tisztelete, ill. a hitük tisztelete között?