Olvassuk el Eszter könyve 8. fejezetét, különös figyelmet fordítva a 17. versre! Hogyan értsük ezt a részt a misszió és a bizonyságtétel összefüggésében?
Eszter könyve kétségkívül nem „átlagos” missziós történet, és mégis, a vége felé valami ilyesmit látunk. A királynak a zsidók nevében kiadott rendelete nyomán „sokan a föld népei közül zsidókká lettek; mert a zsidóktól való félelem szállta meg őket” (Eszt 8:17). Egyes kommentátorok azzal érvelnek, hogy ez nem lehetett igazi megtérési élmény, hiszen a félelemnek és az aggodalomnak nincs helye a hittérítésben. Igaz. Mégis ki tudja, hogyan reagáltak ezek az emberek hosszútávon a Szentlélek késztetésére, bármi is hajtotta őket kezdetben? Különösen, ha arra gondolunk, hogy idővel szembesültek a saját vallásuk és az igaz Isten tisztelete, hite közötti hatalmas különbségekkel!
Hogyan játszhattak szerepet Róm 1:18-20 verseinek elvei ezeknek az embereknek az életében, főként ennek a történetnek az összefüggésében?
A zsidók ellen kiadott első rendelet nemcsak a megölésükre buzdított, hanem arra is, hogy „vagyonuk pedig legyen szabad prédává” (Eszt 3:13, RÚF). Amikor a zsidók engedélyt kaptak rá, hogy megöljék ellenségeiket, nekik is szabad volt zsákmányt szedni (Eszt 8:11). Viszont Eszter könyve háromszor is (9:10, 15, 16) határozottan kijelenti: „de zsákmányra nem tették rá a kezüket.” A szövegből nem derül ki, hogy miért nem, de a háromszori említés érzékelteti, hogy erre nagy hangsúlyt helyeztek. Minden bizonnyal azért tartózkodtak a fosztogatástól, mert így is ki akarták fejezni, hogy önvédelmet gyakoroltak, nem a kapzsiság hajtotta őket.
Hogyan biztosíthatjuk missziómunkánk során, hogy nem teszünk olyasmit, ami miatt az emberek megkérdőjeleznék az indítékainkat? Miért olyan fontos ez?
 Letöltés |
Tartalomjegyzék
Hang és videóanyagok 
Előszó
Tanulmány letöltése
