A „tanítást” jelentő héber szó abból a szóból származik, aminek a jelentése: „felépíteni”, „elkezdeni”. Abban a héber szóban, ami a tanítást jelzi, benne értendő az, amikor egy gyermeket tanítunk (lásd Péld 22:6), felépítjük, elkezdjük és lefektetjük benne a jövő alapjait. Éppen ezért a szülők és a tanárok felelősek gyermekeik jövőjéért, sőt áttételesen a világ jövőjéért is. Amit ma teszünk a gyerekeinkkel, annak a hatása generációkon át érezhető lesz a társadalomban.

Mit fejez ki Péld 22:6 verse a helyes tanítás fontosságáról?

Érdekes, hogy a „tanítást” jelentő héber szót használták a templom „felszentelésére” is (1Kir 8:63). A korai nevelés azt jelenti, hogy Istennek szenteljük gyermekeinket. Ez kihat az üdvösségükre, az életük idején túl is megmutatkozik a hatása. „Fontos munkát bízott Isten a szülőkre, hogy a jövőbeli, örök életre tanítsák és képezzék gyermekeiket” (Ellen G. White: Child Guidance. [Gyermekek vezetése.] 38. o.). Az ilyen nevelés hatása az örökkévalóságig ér. Pál apostol talán Péld 22:6 versére céloz, amikor elismerően nyilatkozik Timóteus korai neveltetéséről, megemlítve, hogy ismerte a „szent írásokat, amelyek… bölccsé tehetnek az üdvösségre” (2Tim 3:15, ÚRK).

Milyen elvekkel találkozunk Péld 22:8, 15 verseiben?

A tanítást a „vetéshez” lehet hasonlítani. Társadalmunk és gyermekeink jövője azon múlik, amit elvetettünk. Ha az „álnokság” magját vetettük el, akkor tanításunk („vesszőnk”) eredménytelen lesz, és csak bajt aratunk (8. vers). Ha a mag érinti a gyermekek szívét (15. vers), akkor a fegyelmezéshez használt vessző messze űzi tőlük a bolondságot.

Általában a saját példánkkal tanítunk másokat (főleg a gyerekeket). Gondolkozzunk el azon, hogy milyen példát adunk! Milyen örökséget hagyunk magunk után? Mely területeken adhatnánk még jobb példát?