Közvetlenül befolyásolja Jézusról való bizonyságtételünk eredményességét, hogy milyen a személyes kapcsolatunk vele. Bárki könnyen megtanulhatja a bizonyságtétel és az evangelizálás néhány formuláját, majd saját vélt bölcsessége és ereje tudatában belevághat a feladat végzésébe. Isten így is megáldhatja az erőfeszítéseit, mégis állandóan emlékeztetni kell magunkat arra, hogy ez az Ő munkája, amit az Ő erejével végezhetünk el. Vajon csupán ismeretet igyekszünk közölni (még ha ez valóban lényeges ismeret is), vagy eleven, lelki kapcsolatra akarjuk vezetni az embereket? Mégis, hogyan adhatnánk át másoknak azt, ami nekünk vagy bennünk nincs meg?

Természetesen mindig találunk példát olyanokra, akik noha gyengék a hitben, a hitehagyás és a visszaesés szélén tántorognak, Isten mégis felhasználta őket arra, hogy Jézushoz vezessenek másokat. Évekkel ezelőtt egy nagyvárosban egy fiatal nő mindent megtett azért, hogy a testvérét Istenhez vezesse. A bátyja évekkel később meg is keresztelkedett, de egy hónapra rá a nő elfordult a hittől és még ma sem tért vissza. Ilyen esetek ugyan előfordulnak, ám minél szorosabban kötődünk Jézushoz, annál nagyobb ereje lesz a bizonyságtevésünknek.

ApCsel 4:13-14 versei alapján milyen volt Péter és János kapcsolata Jézussal? Mire váltak képessé így? Mi mindent fejezett ki ez a megállapítás: „meg is ismerék őket, hogy a Jézussal voltak”? Milyen lesz az az ember, aki „Jézussal volt”?

Isten Igéjének tanulsága egészen világos. Saját misszióterületünkre gondolva, amikor megpróbáljuk felmérni, mennyire érett az aratnivaló és milyen nagy szükség van munkásokra, engednünk kell, hogy az Úr szoros és erős kapcsolatba vonjon magával. Ebből a kapcsolatból nyerünk erőt – ami máskülönben nem áll rendelkezésünkre.

Milyen a kapcsolatunk az Úrral? Hogyan tükrözi az Istennel való kapcsolatunkat a puszta lényünk, beszédünk, az, amit teszünk, ahogy az emberekkel bánunk? Legyünk egészen őszinték magunkkal, még ha ez fájdalmas is!