Olvassuk el 4Móz 8:6-26 verseit, amelyek arról szólnak, hogyan szentelték fel a lévitákat az Úr szolgálatában végzett feladatukra! Különösen mely elemek ragadnak meg bennünket e szolgálattal kapcsolatban? Mire tanítanak a szentségről, a bűnről, a megtisztulásról és az Istennek való odaszentelődésről? Mely alapelveket alkalmazhatjuk ma is, függetlenül attól, milyen szerepet töltünk be az Úr szolgálatában?

A léviták három csoportjába tartozó családok a szent sátor körül táboroztak. Mivel létszámuk összesen mintegy 22 000 főt tett ki (4Móz 3:39), nyilvánvaló, hogy felszentelésük bizonyos részei csak jelképesen történtek meg. Vagyis, nem mindenki vett részt közvetlenül a szertartásban, csak egyesek, a képviselőik.

Az is rendkívül érdekes itt, hogy tisztálkodásuk és borotválkozásuk után a léviták bűnért való áldozatot mutattak be (4Móz 8:7-8), majd őket is „áldozatul" ajánlották fel (11. vers). Ennek természetesen semmi köze az emberáldozathoz. E cselekedet az odaszánás, odaszentelődés gondolatát közvetíti, annak elismerését, hogy a léviták olyan munkát fognak végezni Izráelért, amit a nép nem végezhetne el önmagáért.

Ezt még inkább kihangsúlyozzák Mózes szavai: „Izráel fiai tegyék kezeiket a lévitákra" (10. vers), ezzel elismerve, hogy e feladatokat rájuk ruházzák. Az egész törzset így élő áldozatként ajánlották Istennek, aki pedig azt a különleges szolgálatot bízta rájuk a szent sátorban, amit az elsőszülöttek helyett, azokat jelképezve kellett végezniük.

E szertartás alapelveit szem előtt tartva, hogyan értelmezhetjük Pál szavait Róm 12:1 versében? Hogyan lehetünk mi is „élő áldozatok"? Mit jelent ez mindennapi életünkben?