Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. 184-187. old.; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 506-507. old.
„Isteni intézkedésnek kell elismernünk az emberi kormányzatot, az iránta való engedelmesség a törvényes határon belül szent kötelességünk. De ha követelményei ütköznek Isten követelményeivel, akkor Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mintsem az embernek. Isten szavát minden emberi törvényhozás felettinek kell elismernünk. Az 'így szól az Úr' nem állhat mögötte annak, hogy 'így szól az egyház', vagy 'így szól az állam'. Krisztus koronájának a földi uralkodók koronái fölött kell ragyognia" – (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 45-46. old.).
„Véges elme nem képes teljesen felfogni a Végtelen jellemvonásait és munkáit. Kutatás által nem találhatjuk meg Istent. A legnagyobb és legműveltebb elmének ugyanúgy, mint a leggyengébbnek és legtudatlanabbnak is titoktól övezett marad az Ő szent lénye. 'Felhő és homályosság van körülte; igazság és jogosság az ő székének erőssége' (Zsolt 97:2). A velünk való bánásmódját csak annyira tudjuk megérteni, amennyire felismerjük határtalan kegyelmének egyesülését végtelen hatalmával. Szándékaiból annyit érthetünk meg, amennyit emberi elménk fel tud fogni. Ezen túlmenően is bízhatunk a mindenható kézben, és abban a szívben, amely telve van szeretettel" – (Ellen G. White: Előtted az élet, Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 169. old.).
BESZÉLGESSÜNK RÓLA!
„A tapasztalatokból nyert tudás értéke úgy tűnik, még a legjobb esetben is csak korlátozott lehet" – T. S. Eliot: East Coker. 1. Gondolkodjunk el ezen az idézeten, méghozzá Préd 9:1-2 verseivel összefüggésben, miszerint teljességgel hiábavaló Isten útjait fürkészni. Hol van tehát a határa annak, amit megtudhatunk Istenről azon túl, amit az Igében már kinyilatkoztatott? 2. Beszéljük meg a keddi részre adott válaszokat. Mit tanulhatunk egymás feleleteiből?
Dsida Jenő: Krisztus
Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisítványnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit,
a gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság, s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –
Ehhez a tanulmányhoz nem található hanganyag!