Préd 4:8–12 verseiben Salamon egy másik, logikailag kapcsolódó gondolatra tér rá. Az öncélú élet után a közösség áldásairól szól. Igen költői a hangvétele, példákkal támasztja alá, hogy miért is jobb kettőnek együtt, mint aki egyedül van. Érdekes a szakasz tanulsága: az ember élete a közösségben teljesedik ki. Isten közösségi életre teremtett. Természetünkből adódik, hogy szükségünk van másokra.

1998-ban Bonnban, Németországban a háziúr belépett Wolfgang Dircks lakása ajtaján, mert nem kapta meg a lakbért, amit Dircks bankszámlájáról szoktak átutalni neki. A tévé előtti karosszékben egy csontvázat talált. A tévé ugyan nem működött jól, de még mindig be volt kapcsolva. A karácsonyfán még világítottak az égők. A szék mellett, a földön hevert egy újság, az 1993. december 5-i tévéműsor. A férfi aznap halhatott meg, de öt évig észre sem vette senki. Valóban szükségünk volna egymásra?

Olvassuk el 1Korinthus 12. fejezetét. Miről szól itt Pál, ami alapjában véve megegyezik Salamonnak

A prédikátor könyvében

kifejtett gondolatával?

A keresztény hit teljesen értelmetlen, ha az embernek nincs személyes kapcsolata Istennel. Ez elengedhetetlen. Az Istennel való kapcsolatból fakad az ember kapcsolata a közösséggel, a gyülekezettel is.

Sokan mondják, hogy „Nem akarok szervezett egyházhoz tartozni". Akkor vajon mit akarnak? Szervezetlen egyházat? Természetesen nem. Valójában kibúvót keresnek a kötelezettségek ill. a felelősség vállalása alól, esetleg a közösségben elvárható alkalmazkodást akarják elkerülni.

Milyen a kapcsolatunk gyülekezetünk közösségével? Hogyan vállalhatnánk még tevékenyebb részt a közösség életében, mások hasznára fordítva ajándékainkat? Szívesen kérünk segítséget a gyülekezettől, ha egyedül nem tudnunk megbirkózni valamivel?