Mire őrizzem meg magam?
Miért féltsem az erőm, időm?
Miért hagyjam másra a futást?
Miért kíméljem az életem?
Valaki utat vesztett és utat keres.
Valakinek kihunyt a csillaga.
Valaki reményvesztetten zokog.
Valakinek már nincsen szava sem,
s úgy látja, Napja lebukott az égről.
Az utat gyötrelemmel megtaláltam,
és már tudom, hogy rajta járni jó.
Villámtépett, sötét felhők között
fullasztó ködben is ég a csillagom.
Én nem adtam fel soha
a megújító, gyógyító reményt.
Szavam nem halt meg,
él,
nem dadog,
s életem új, mély árnyékai közt is látom,
látom fényében a Napot.
Miért vigyázzak hát magamra,
ha egynéhány embernek,
ha csak egyetlen egynek is
szüksége lehet még reám?
Talán elér még,
talán még megtalál,
ha most megyek –
felkelek!
– S ha nem vár senki sem?
Akkor is megyek,
s még ma elindulok,
hogy megtaláljam én!
Mert: Mire őrizzem meg magam?