SZOMBAT DÉLUTÁN
E HETI TANULMÁNYUNK: Ézsaiás 7:14-25; 8
„És várom az URat, aki Jákób háza elől eltakarta arcát, és benne reménykedem” (Ézs 8:17, RÚF).
„A New York-i Harlemben egy lángoló épület negyedik emeleti ablakában ült egy vak kislány. A tűzoltók már kétségbeestek, ugyanis nem fértek be a két épület közé a létrás kocsival, és nem tudták rávenni a kislányt, hogy ugorjon le a hálóba, amit persze nem látott.
Végül megérkezett a gyerek édesapja, aki a hangosbemondóba belekiáltotta, hogy kifeszítettek egy hálót és ugorjon, amikor szól neki. A kislány le is ugrott, olyan lazán, hogy csontja sem tört, sőt egyetlen izmát sem húzta meg a négyemeletnyi zuhanás során. Amikor hallotta az édesapja hangját, azt tette, amit ő mondott neki, mert annyira bízott benne” (Michael P. Green, szerk.: 1500 Illustrations for Biblical Preaching. Grand Rapids, Mich., 1989, Baker Books, 135. o.).
Isten komoly bizonyítékát adta, hogy a legjobbat akarja a gyermekei számára, ők mégis elutasították gyengéd kérlelését. Ezért aztán nagy robajjal és áradással kellett hozzájuk szólnia.
Milyen tanulságokat vonhatunk ma le ebből a magunk számára?
Letöltés |