Festegetek málló képeket,
temetve a szálló éveket,
s amit szívem még csak sejteget,
megmintázni, Uram, Tégedet.
Amíg szavam a papírra hull,
heve hűl, parazsa lángra gyúl,
csendben, sokszor bátortalanul,
tétovázva lábadhoz simul.
A Te hangod, Uram, kimondott
szóként sokszor énekelt, zsongott,
belém épült, teremtett, rontott
s szivárványszínű ívre bomlott.
Festegetek absztrakt képeket,
s hessegetek, űzök rémeket.
Szárnyra kél bennem a képzelet,
megláthatni, Uram, Tégedet.
Keresgélek szavak rejtekén,
felhők fölött, hol bujkál a fény,
szívben, színben, emberek szemén,
mindenütt, hol sejtet a remény.
Festegetek, s rontott vázlatok
fölött hallom: Nem! Én más vagyok!
Arcom csak akkor láthatod,
ha majd benned is feltámadok!