PÁTER ROZÁLIA: ELJUTNI

Útnak indultam egyszer.

Hová? Merre? — mindegy, csak mentem,

útelágazáshoz értem, s ott megálltam…

Sütött a nap ragyogón, én meg tétováztam:

— Erre letér egy kis ösvény, ott talán többet látok,

embereket, állatokat, fákat, virágot.

A kövezett út továbbhaladt,

én helyette az ösvényre tettem a lábamat.

Ez a keskeny utacska göröngyös,

sebes a lábam a kövek közt.

De a Fák, a Fák árnyat adtak,

virágok az útfélen nekem illatoztak,

napfény a lombon át rám ragyogott,

izzadt homlokomra küldött lágy fuvallatot.

Ennyi szépség! Látod? — Még

nem mondtam el mindent!

A szépség és illat és napfény, de kevés is akad!

Helyette a tövis tépi ruhám meg a lábamat.

Valaki mégis ott áll a szépség mögött,

talán nem is a napfény, csak belé öltözött

és azt súgja: „Ne add fel, megéri!

Tarts ki, járd csak a keskeny utat végig!”

Már régen tudom, bár a fülemmel is baj van,

ki súgta az irányt, mikor elindultam.

Ereje az erőm. Mindig ott a bajban,

bánatom éjén is Ő, aki vigasztal.

És bár öreg és tétova lábam meg-megáll,

a keskeny út végén kitárt karjával vár.

Feliratkozás

Ha szeretnéd a Bibliatanulmányokkal kapcsolatos beszélgetéseket heti rendszerességgel videó e-mail formájában megkapni, akkor iratkozz fel az alábbi űrlap segítségével!

Név:
E-mail cím: