Útnak indultam egyszer.
Hová? Merre? — mindegy, csak mentem,
útelágazáshoz értem, s ott megálltam…
Sütött a nap ragyogón, én meg tétováztam:
— Erre letér egy kis ösvény, ott talán többet látok,
embereket, állatokat, fákat, virágot.
A kövezett út továbbhaladt,
én helyette az ösvényre tettem a lábamat.
Ez a keskeny utacska göröngyös,
sebes a lábam a kövek közt.
De a Fák, a Fák árnyat adtak,
virágok az útfélen nekem illatoztak,
napfény a lombon át rám ragyogott,
izzadt homlokomra küldött lágy fuvallatot.
Ennyi szépség! Látod? — Még
nem mondtam el mindent!
A szépség és illat és napfény, de kevés is akad!
Helyette a tövis tépi ruhám meg a lábamat.
Valaki mégis ott áll a szépség mögött,
talán nem is a napfény, csak belé öltözött
és azt súgja: „Ne add fel, megéri!
Tarts ki, járd csak a keskeny utat végig!”
Már régen tudom, bár a fülemmel is baj van,
ki súgta az irányt, mikor elindultam.
Ereje az erőm. Mindig ott a bajban,
bánatom éjén is Ő, aki vigasztal.
És bár öreg és tétova lábam meg-megáll,
a keskeny út végén kitárt karjával vár.