SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 23:19; 5Mózes 7:9;

Nehémiás 1–2; Zsoltár 23

„Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt, és ezt mondtam: Ó, URam, menny Istene, te nagy és félelmetes Isten! Te hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik szeretnek téged, és megtartják parancsolataidat” (Neh 1:4-5, RÚF).

Eddig a foglyok két csoportja tért vissza Júdába azoknak az ígéreteknek a részleges teljesedése folytán, amelyeket Isten a héber népnek tett.

Majd az Úr a foglyok újabb csapatát is késztette. Az utóbb érkezőknek meg kellett oldaniuk egy problémát. Az előző két csoport azért ment vissza, hogy felépítsék Jeruzsálemet, és a templom elkészítésével fejezzék be a tervnek azt a részét, csakhogy a munkálatokat félbehagyták, amikor a szomszédos népek ellenállásába ütköztek. Szomszédaik nem akarták, hogy az izraeliták felépítsék a várost és a falait, mert féltek: Izrael ismét olyan hatalmas néppé lesz, amilyen egykor volt (Ezsd 4:6-24). Az izraeliták visszatérését fenyegetésnek érezték, amit mindenáron meg akartak akadályozni. Isten azonban nem azért hívta el a népét, hogy magukra hagyja őket, miközben igyekeznek valóra váltani az akaratát.

Az Úr tehát egy másik férfit is indított, hogy véghezvigye akaratát és szándékát. Ő volt Nehémiás. A figyelmünket most rá és az Úrért végzett munkájára fordítjuk.