„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés; kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Lk 10:2).
„A világnak emberekre van a legnagyobb szüksége – olyanokra, akik el nem adhatók és meg nem vehetők; olyan emberekre, akik lelkük mélyéig igazak és becsületesek; olyan emberekre, akik merik a bűnt nevén nevezni; olyan emberekre, akik az iránytű pontosságával teljesítik kötelességüket; olyan emberekre, akik kiállnak az igazság mellett, szakadjon bár az ég!
De ez a jellem nem a véletlen műve; nem is tulajdonítható a Gondviselés különös kegyének. A nemes jellem az önfegyelem gyümölcse, úgy alakul ki, ha az ember alacsonyabb rendű természetét a magasabb alá rendeli – ha énjét Isten és ember szolgálatára, a szeretet szolgálatára szenteli.
Az ifjúság lelkébe kell vésnünk azt az igazságot, hogy amit adományként kaptak, az nem a sajátjuk. Az energia, az idő, az értelem csak Isten tulajdonából kölcsönkapott kincsek, azért el kell határoznia minden ifjúnak, hogy a legjobban használja fel őket. Minden ifjú oly termő ág, amelyről Isten gyümölcsöt vár; olyan sáfár, akinek növelnie kell tőkéjét; olyan világosság, akinek meg kell világítania e világ sötétségét.
Minden ifjúnak és minden gyermeknek nagy munkát kell elvégeznie Isten dicsőségére és az emberiség felemelésére” (Ellen G. White: Előtted az élet – Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó, 55. o.).