A bűn belépése után nem kellett sok idő ahhoz, hogy a világ tovább haladjon a romlás útján. Az első testvérpár között történt az első gyilkosság, ide vezetett a féltékenység, a félreértés és a harag. Isten kérdőre vonta Kaint a bűne miatt, aki ironikus hangnemben, költői kérdéssel felelt: „Avagy őrizője vagyok én a testvéremnek” (1Móz 4:9, ÚRK)? Az Isten kérdésében benne rejlő válasz erre az, hogy „Igen, de még mennyire! Valóban a testvéred őrizője vagy.”

Mi következik Péld 22:2 látszólag egyszerű kijelentéséből? Mit fejez ki az emberi kapcsolatokról?

Mindenki Isten teremtménye, akivel csak találkozunk. A saját képére alkotott meg, részei lettünk az Úr teremtményeit összekötő kapcsolatok hálózatának, még ha az felszabdalt, megtört is lett. „Mindnyájan egymáshoz vagyunk szőve az emberiség szövedékében. Az a rossz, ami a nagy emberi testvériség bármely részét éri, veszélybe sodor mindenkit” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó, 238. o.). Akár tetszik, akár nem, e kapcsolódási pont értelmében felelősséggel tartozunk Istennek és egymásnak (lásd Mt 22:37-39).

A Bibliában újból és újból találkozunk a kijelentéssel, hogy Isten a Teremtő. Például ez az egyik oka annak, hogy meg kell emlékeznünk a szombatról (lásd 2Móz 20:11) és imádnunk kell az Urat a végidőben (Jel 14:7). Elsődlegesen ez késztet rá, hogy törődjünk másokkal, a nehezebb sorsúakkal is.

Összeköt bennünket, hogy minden embernek Isten a Teremtője. „Aki elnyomja a szegényt, gyalázattal illeti annak teremtőjét; az pedig tiszteli, aki könyörül a szűkölködőn” (Péld 14:31). Lehetne ennél is világosabb a kapcsolat?

A Teremtő Isten igényt tart az egész életünkre, az istentiszteletünkre, a szolgálatunkra és a másokról való gondoskodásunkra. Valóban a „testvéreink őrizői” vagyunk, még ha ez időnként nehéz, problémás vagy kényelmetlen is.

Vajon miért említi meg a Biblia újból és újból, hogy Isten a Teremtő? Miért olyan különösen fontos ez? Hogyan kell viszonyulnunk a többi emberhez ennek fényében?