Olvassuk el a 127. zsoltárt! Mi az alapvető üzenete ennek a rövid szakasznak? Milyen fontos tanulságokat vonjunk le magunknak az életvitelünkkel kapcsolatban?

Amikor a kedvenc ételünket szeretnénk megfőzni, egy adott receptet követünk. Ha minden szükséges hozzávalót beleteszünk és követjük a lépéseket, az esetek többségében a kívánt eredményt érjük el. A gyereknevelés viszont nem hasonlítható a főzéshez. Nincs két egyforma gyerek, és még ha ugyanazt tesszük is, mint a többiek esetében, akkor is reagálhatnak másként egyes gyerekek. Ezt befolyásolhatja a nemük, a születésük sorrendje, a vérmérsékletük és még számos más ok. Isten azt szeretné, hogy a szülők az iránta való szeretetre és engedelmességre vezessék a gyerekeiket (5Móz 6:4-9; Zsolt 78:5-7). „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint” (Péld 22:6) – hagyta meg a szülőknek.

Azt kívánjuk, hogy a gyerekeink bújós, védtelen kis emberpalántákból független, sikeres felnőttekké váljanak, de legfőbb felelősségünk Jézus Krisztus ismeretére, szeretetére és szolgálatára elvezetni őket. Szülőként Mózes ötödik könyve 6. fejezetének tervét követhetjük a gyerekeink lelki fejlődése érdekében. Van négy fontos kívánalom. El kell ismernünk, hogy „az Úr a mi Istenünk” (5Móz 6:4). Szeressük Őt teljes szívünkből (5Móz 6:5), értékeljük az Igéjét (5Móz 6:6) és fontos elmondani a gyerekeinknek mindent, amit az Úrról tudunk (5Móz 6:20-23)!

5Mózes 6. fejezetében két fontos elvet találunk. Az első a „tanítás–beszéd” elve (5Móz 6:7). A tanítás a formális oktatást, míg a beszéd az informális tanítást jelenti. Mindkét esetben a bibliai igazságok továbbadására a szülő-gyerek kapcsolaton belül kerül sor. A formális tanítás a családi áhítatok során történhet meg, amikor együtt tanulmányozzuk Isten Igéjét. Az informális tanításra a mindennapi élet körülményei között, spontán jelleggel kerül sor, ami különösen fontos. A hétköznapi események során hatásosan közvetítjük a bibliai igazságokat (1Móz 18:19). A második a „kötés–írás” elve (5Móz 6:8-9). A lelki igazságokat bele kell foglalni a tetteinkbe („kéz”) és a hozzáállásunkba („fej”) is, valamint nyomot kell hagyniuk a magánéletünkön („ajtófélfa”) és a nyilvánosság előtti életünkön is („kapu”). A szívünkből az otthonunkba, az otthonunkból pedig a világba is magunkkal kell vinnünk azokat!