SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Dániel 3:8-18; Máté 4:8-9;

Apostolok cselekedetei 4:23-31; Jelenések 4:8, 11; 14:6-7, 9

„És egy másik angyalt láttam az ég közepén repülni, akinél az örökkévaló evangélium volt, és azt hirdette a föld lakosainak, minden nemzetségnek, törzsnek, nyelvnek és népnek, és hangosan ezt mondta: Féljétek Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája, és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet, a földet, a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:6-7, ÚRK).

Nem sokkal pünkösd napja után az első keresztények idejük nagy részé­ben istentiszteletet tartottak. „Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (ApCsel 2:42, RÚF). Isten iránti hála töltötte be a szívüket, mert örültek, hogy megtalálták Jézusban a Messiást és teljesedtek az ószövetségi próféciák. Micsoda kiváltság, hogy ismerhették ezt a csodálatos igazságot! Az őskeresztények úgy érezték, szükségük van a közösségre, az igetanulmányozással és imával együtt töltött időre, hogy kifejezhessék hálájukat Istennek a kinyilatkoztatásért, amit Jézus élete, halála és feltámadása által adott, valamint azért, amit az életükben tett.

Jézus Krisztus egyháza így határozható meg: Isten tisztelőinek közössége, akiket azért hívott el az Úr, hogy lelki házzá legyenek, „szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pt 2:5). Az emberi szívet és elmét Isten jelleméhez hasonlóvá formálja át a hálaadás, amit kifejez a közösség istentisztelete, és ez készít fel a szolgálatra.

Az e heti tanulmányunk az istentisztelet jelentőségére összpontosít és arra, hogyan járul ez hozzá a Jézusban hívők közötti egység fenntartásához.