Mózes első könyve 1. és 2. fejezetének története világos üzenetet közvetít arról, hogy a teremtés hetének végén általános volt az összhang. Amikor Isten kijelentette, hogy minden „igen jó” (1Móz 1:31), ezzel nem csak az esztétikára, a szépségre utalt. Amikor Isten elkészült a világgal, amit az embereknek kellett benépesíteni, nyoma sem volt benne a gonoszságnak és az egyenetlenségnek. A teremtéskor az volt az eredeti célja, hogy a különböző élőlények harmonikusan éljenek együtt, jó kapcsolatban egymással. Csodaszép világot alkotott az emberiség családjának. Minden tökéletes volt, Teremtőjéhez méltó. Isten eredeti szándéka szerint a világnak harmóniában, egységben és szeretetben kellett volna élnie.

1Mózes 1. és 2. fejezeteinek történetében mennyire látható különlegesnek az ember az egész teremtett világban? Mit tudhatunk meg erről 1Móz 1:26-27 verseiből?

Mózes első könyve szerint Isten a saját képére teremtette meg az embert, és ezt semmi másról nem olvashatjuk a teremtési beszámolóban. „Akkor ezt mondta Isten: Teremtsünk embert a magunk képére és hasonlóságára… Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket” (1Móz 1:26-27, ÚRK). A teológusok évszázadokon át vitatták, hogy pontosan milyen is ez a kép vagy maga Isten, de a Szentírás számos szakasza bemutatja: Isten természete a szeretet.

Hogyan segítenek megérteni 1Jn 4:7-8, 16 versei, milyen volt az eredeti teremtés? Milyen hatása lehetett volna ennek a teremtéskor fennálló egységre?

Az Isten szeretet, és mivel az ember is képes szeretni (úgy, ahogy a többi földi teremtmény nem), a szeretet képessége is beletartozik abba, hogy Isten a maga képére teremtett bennünket. A szeretet viszont csak másokkal való kapcsolatban létezhet. Tehát még bármi más tartozzon is az istenképűség tárgykörébe, a szeretet, méghozzá a mélységes szeretet képességének mindenképpen ott kell lennie.