Tit 2:13 verse szerint milyen nagyszerű reménységünk van? Miért?

A világmindenség eredetéről tartott beszédében egy előadó elmagyarázta, hogy hite szerint nagyjából 13 milliárd éve „az anyag végtelenül sűrű, parányi tömege pattant ki a semmiből, majd felrobbant, a világegyetem pedig ebből a robbanásból jött létre.” Arról semmit nem mondott, hogy „az anyag végtelenül sűrű, parányi tömege” hogyan pattanhatott ki egyszerűen a semmiből, csupán hittel ezt feltételezte.

A heti tanulmányunk bevezetőjében szerepel, hogy a kezdeteinkben megtaláljuk a véget. Az előadó, akire az előbb utaltunk, úgy látja, hogy nem vár ránk túlzottan reményteli vég, legalábbis hosszú távon nézve nem. „Az anyag végtelenül sűrű, parányi tömegéből” keletkezett univerzumra – mindazzal együtt, ami benne van, tehát az emberiségre is – örök megsemmisülés várna. Ezzel szemben a kezdetekre vonatkozó bibliai fogalom nemcsak sokkal logikusabb az imént idézett nézetnél, hanem több reményt is kínál. Hála a Teremtő Istennek, a hosszú távú kilátásaink igen jók! Sokat várhatunk a jövőtől! A reménységünk pedig Jézus visszajövetelének az ígéretén nyugszik.

Miről beszél Pál 2Tim 4:6-8 szakaszában? Miben bízik?

Pál tudta, hogy nem sokkal később kivégzik majd, mégis élt benne az üdvbizonyosság és Krisztus visszatérésének várása, amiről azt mondja, hogy „az ő megjelenése” (2Tim 4:8). Leírta, hogy az „igazság koronája” vár rá, ami bizonyosan nem a saját igazsága (1Tim 1:15), hanem Jézusé. Pál előtt világos volt, hogy a második adventre vonatkozó reménye ennek az ígéretén nyugszik. Az adott helyzetét a legjobb esetben is gyászosnak mondhatta (börtönben várta kivégzése idejét), de hosszú távon nézve a kilátásai nagyon jók. Mégpedig azért, mert a teljes képet látta, nem csak a közvetlen, adott helyzetére figyelt.

Függetlenül attól, hogy éppen milyen körülmények közt vagyunk, hogyan élhet bennünk is olyan reménység, mint ami Pált jellemezte? Hogyan tanulhatunk meg a teljes képre koncentrálni, meg az abban lévő reményre?