Egyszer tudnék csak Róla énekelni,

úgy, mint szeretnék! De csak dadogás

marad a szavam, szürke és esetlen

és gyermekes. Csak ennyi. Semmi más.

Egyszer tudnám elmondani, mit érzek,

mikor lelkemhez ér a Végtelen,

s csak állok, s tudom: minden oly kevés,

olyan szegényes, oly igénytelen.

Tudom, hogy néz és tudom, hogy szeret,

tudom, hogy vár és a lelkembe lát,

és minden szónál kedvesebb előtte,

ha megtalálja bennem önmagát.