Egyik korábbi tanulmányunkban már utaltunk az özvegyasszony nagylelkű adományáról szóló történetre. Az összeg csekély volt másokéhoz képest, mégis nagylelkűnek nevezhetjük, mert jellemének és szívének őszinte voltát mutatta. Ezért mondta Jézus: „Igazán mondom nektek, hogy ez a szegény özvegy mindenkinél többet adott” (Lk 21:3, ÚRK).

Valós indítékainkat egyedül Isten ismeri (Jak 4:12; Péld 16:2; lásd még 1Kor 4:5). Lehetséges jót cselekedni rossz indítékból. A bőkezű adakozáshoz nem feltétlenül szükséges az erős hit, de ha áldozatkészen adakozunk mások javára, az szívünk jóságáról árulkodik.

Olvassuk el 2Kor 8:8-15 szakaszát! Mit említ itt Pál az adakozásról és az adakozás indítékairól? Milyen elveket fogalmazhatunk meg ezek alapján a sáfársággal kapcsolatban?

Bármi legyen is az indítékunk az adakozásra, valahol az önzés és a teljes önzetlenség két végpontja között helyezkedik el. Az önzés és az áldozatkész adakozás harcát gyakrabban vívjuk meg, mint a többi lelki csatát. Az önzés kővé fagyasztja az egykor Istenért égő szívet. A gond ott kezdődik, ha lelki életünkbe beengedjük az önzést, ilyenkor remek magyarázatokat is találunk, méghozzá Krisztus nevében.

A lényeg egyetlen szóban fogalmazható meg: szeretet. A szeretet nem nyilvánulhat meg önmegtagadás és hajlandóság nélkül, hogy mások javára adjunk, ha mégoly nagy áldozattal is jár.

Adakozásunk nem fogja tükrözni Isten szeretetét, ha Krisztus szeretete nem látszik az életünkben. Az önző szív arra hajlik, hogy csak önmagát szeresse. Kérjük Istent, „metélje körül” szívünket (5Móz 10:16), hogy megtanulhassunk úgy szeretni, ahogyan Ő szeret minket!

A valódi jótékonyság alapja a szeretet, ez képezi minden keresztényi jótett lényegét. Isten irántunk való szeretete bennünket is szeretetre késztet, ez a legfőbb és legigazabb indíték az adakozásra.

Mi a rossz abban – ha rossz egyáltalán –, ha valaki önként adakozik ugyan, de inkább a kötelességtudat indítja erre, mint a szeretet?