A világi javak birtoklása még a nem túl gazdagok esetében is rablánc lehet, ami Krisztus helyett a világhoz kötözi lelküket. Még ha nincs is nagy vagyonunk, szörnyű átok lehet a világi javak utáni szenvedélyes vágy, el is veszíthetjük lelkünk üdvösségét miatta, ha nem rendeljük Isten uralma alá. Sátán tudja ezt, ezért használja a gazdagság szeretetét arra, hogy annyi embert csaljon tőrbe, amennyit csak tud.

Mi az egyetlen védelmünk?

„Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel” (Kol 3:2). Hogyan tehetjük ezt meg? Lásd még: Zsolt 119:11; Ef 6:18!

Még milyen igék szólnak arról, hogy mire kell figyelnünk? Lásd pl. Fil 4:8!

A világiasság minden formája ellen egyetlen gyógymód van: a Krisztusnak való teljes odaadás (Zsolt 34:2), az élet csúcspontjain és mélypontjain egyaránt. Mózes „Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartotta Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett” (Zsid 11:26, ÚRK). Krisztus legyen a legfontosabb számunkra, előbbre való minden más kapcsolatnál. Jézus Krisztus meggyőződésen alapuló elkötelezettséget vár tőlünk, nem pedig csak azt, hogy épp kit vagy mit szeretünk jobban. Pontosabban: azért adjuk át magunkat Krisztusnak, mert tudjuk és értjük, hogy kicsoda Ő és mit tett értünk; nem pedig azért, mert esetleg azonnali előnyünk származhat abból, hogy hiszünk benne és elkötelezzük magunkat mellette. Életünket el kell rejtenünk Krisztusban, tervei legyenek a mi terveink! A valódi elköteleződés azt jelenti, hogy rátesszük kezünket az eke szarvára és nem nézünk hátra (Lk 9:62). Amikor az elkötelezettségnek ilyen szintjét vállaljuk fel, Jézus kiteljesíti bennünk mindazt, ami csak fejleszthető. Ha átadjuk magunkat neki, Ő megtöri lelkünkön a világ fogását. Legyen inkább Jézus Krisztus az életünk Ura és ne a földi kincsek, hiszen egyedül Ő tölti be életünkben az űrt!

Gondoljunk a legutóbbi alkalomra, amikor megkaptuk azt az anyagi természetű dolgot, amire nagyon régen vágytunk! Mennyi ideig tartott az öröm és megelégedettség? Mennyi idő múltán kezdett halványulni az élmény, hogy végül ugyanott kössünk ki lélekben, ahonnan elindultunk?