SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Sámuel 16:7; Máté 7:1;

Apostolok cselekedetei 6:9-15; 9:1-9; 11:19-21; 15:1-5

„Ezeknek hallatára aztán megnyugovának, és dicsőíték az Istent, mondván: Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre” (ApCsel 11:18)!

Nem is olyan nehéz megérteni a tarszuszi Sault (aki megtérése után Pál apostolként vált ismertté), sem azt, hogy mit miért tett. Mélyen vallásos zsidóként egész életében a törvény fontosságáról, valamint Izrael küszöbön álló politikai megváltásáról tanult, így számára túl sok, elviselhetetlen lett volna feldolgozni azt, hogy a régen várt Messiást éppen ők végezték ki szégyenletes módon, úgy, mint a legelvetemültebb bűnözőt.

Tehát nem csoda, hogy elhitte: Jézus követői megszegték a Tórát, amivel akadályozták Isten tervét Izrael népére vonatkozóan. Visszataszító hitehagyásnak vélte állításaikat, miszerint a keresztre feszített Jézus a Messiás, aki feltámadt a halálból. Meggyőződése volt, hogy tűrhetetlen az ilyen badarság, mint ahogy annak sem szabad kegyelmezni, aki nem hajlandó megtagadni az efféle elképzeléseket. Saul eltökélte, Isten eszköze lesz abban, hogy e hiedelmektől megszabadítsák Izraelt. Ezért olvashatunk róla először úgy a Szentírás lapjain, mint aki kíméletlenül üldözte azokat a zsidó testvéreit, akik elfogadták, hogy Jézus a Messiás.

Istennek azonban egészen más tervei voltak Saullal, olyanok, amelyekről ő nem is álmodhatott volna. Zsidó létére nemcsak prédikálnia kellett, hogy Jézus a Messiás, hanem a pogányok között kellett ezt tennie!